(2) A II. Vatikáni Zsinat Deklarációja a vallásszabadságról

Rev. Angus Stewart

Deklaráció a vallásszabadságról (1965)ⁱ

VI. Pál pápa (1963-1978) szerint a római katolikus II. Vatikáni Zsinaton megfogalmazott Deklaráció a vallásszabadságról a „zsinat egyik legfontosabb szövege”.ⁱⁱ John Courtney Murray amerikai jezsuita szerint „a dokumentum az Egyház történetének kiemelkedő eseménye” (673.o.)ⁱⁱⁱ A II. Vatikáni Zsinat 16 dokumentuma közül a Deklaráció a vallásszabadságról mutatja legvilágosabban a „megújulás” szellemét (olaszul: aggiornamento), ami Róma „ablaknyitása” a modernség felé.^iv

A Deklaráció a vallásszabadságról első sora azt jelzi, hogy a II. Vatikáni Zsinat meglehetősen ismerte a modern politikai légkört, és arra kereste a választ: „Az emberi személy méltóságának korunk emberei napról napra jobban tudatára ébrednek” (1.). Az 1. fejezet egy szépen csengő mondattal kezdődik, ami az ENSZ minden ismertetőjelét magán hordozza: „Ez a Vatikáni Zsinat kijelenti, hogy az emberi személynek joga van a vallásszabadsághoz.” (2.). Ez a kijelentés 400 évvel elkésett ahhoz, hogy az angol bibliafordító, William Tyndale megmeneküljön a Római Katolikus Egyház parancsára megrakott máglyától. Ennyit a „vallásszabadsághoz való jogáról”…

A Deklaráció a vallásszabadságról megköveteli a polgári hatóságoktól, hogy vallási tekintetben igazságosan és részrehajlás nélkül törvénykezzenek: „az államhatalomnak gondoskodnia kell arról, hogy a polgárok jogegyenlőségét -- mely a társadalom közjavához tartozik -- vallási alapon sem nyíltan, sem burkoltan soha meg ne sértsék” (6.). Egy római katolikus szerkesztői jegyzet itt megjegyzi: „A törvény előtti egyenlőségről való állítás a hivatalos katolikus álláspontokban az újdonság hangsúlyozásával jelenik meg” (685.o., kiemelés tőlem). John Courtney Murray ezt írja:

Végre tisztázódott egy régi keletű kettősség. Az Egyház nem kettős mérce szerint foglalkozik a szekuláris renddel – ahol a katolikusok vannak kisebbségben, ott az Egyház szabadsága, ahol pedig a katolikusok alkotják a többséget, ott az Egyház kiváltsága jelenik meg a mások felé való intoleranciával (673.o.).

Amit Murray eufemisztikusan „kettősségnek” nevez, az nem más, mint Róma történelmi elmélete és gyakorlata – egyenlőségért könyörög abban az államban, ahol kisebbségben van, de felsőbbséget követel ott, ahol többségben.^v Murray „régi keletű” kifejezése pontosabb; kérdezzük csak meg a francia hugenottákat!

A Deklaráció a vallásszabadságról így folytatódik:

A katolikus tanítás főbb tételei közé tartozik, Isten igéje tartalmazza, és az egyházatyák állandóan hirdették, hogy az embernek a hitben szabad akarattal kell válaszolnia Istennek; akarata ellenére tehát senki nem kényszerítheti a hitre (10.).

Micsoda álnokság! Először is, a szabad, kényszerítetlen hitet római katolikus tanításnak, sőt, „főbb tételnek” állítják be, miközben semmi nem mutat arra, hogy ez egy 180-fokos fordulat lenne. Sőt, Róma állítása alapján, miszerint az Egyház változhatatlan, gyanútlanul azt hihetnénk, hogy mindig ez volt az álláspontja. Másodszor, mi a helyzet a protestáns vértanúkkal, akiket kínoztak, hogy visszavonják tanaikat, elfogadva a római tanítást? Mi a helyzet a kora középkor közép- és kelet-európai pogányaival, akiket kardéllel vettek rá a keresztségre?^vi Harmadszor, a szabad, kényszerítetlen hit kapcsán Róma (helyesen) a Bibliára és a (korai) egyházatyákra hivatkozik. Azonban az az igazság, hogy Róma nem ez volt teológiája és gyakorlata a középkortól kezdve egészen napjainkig, amikor a modern, humanista államok többé nem hagyják neki, hogy zsarnokoskodjon az „eretnekek” és a pogányok fölött.

A Deklaráció a vallásszabadságról kétszínűsége csak fokozódik:

Az Egyház tehát… a vallásszabadságot az ember méltóságával és Isten kinyilatkoztatásával összhangban állónak ismeri el és támogatja. A Mestertől és az apostoloktól kapott tanítást az idők folyamán megőrizte és továbbadta. Jóllehet Isten – a történelem viszontagságai közt zarándokoló – népe életében előfordult az evangéliumi szellemnek kevésbé megfelelő, sőt azzal ellenkező cselekvésmód is, mindenkor megmaradt az Egyház tanítása, hogy a hitre senkit sem szabad kényszeríteni (12.).

A gyanútlan olvasó ezekből arra következtethet, hogy a Római Egyház mindvégig ragaszkodott a vallásszabadság elvéhez, és az idők során ezt a tanítást megőrizték, továbbadták, elismerték és támogatták. Az idézet azon része, amelyik valamiféle megbánásra utal („Isten… népe életében előfordult az evangéliumi szellemnek kevésbé megfelelő, sőt azzal ellenkező cselekvésmód is”), közelebbi vizsgálatot igényel. Először is, egyetlen konkrét példát sem látunk a vallási szabadság tagadására nézve, nemhogy bármi utalást arra a szörnyűségre, hogy Róma kegyetlenül üldözte Isten népét. Másodszor, ezek a dolgok nyilván nem voltak gyakoriak („előfordult”). Harmadszor, előhoznak egy mentséget: a szentek „a történelem viszontagságai közt” zarándokoltak. Negyedszer, minden rosszat Isten népe (azaz a Római Egyház tagjai) cselekedett, nem pedig Róma Egyháza – ez Róma standard eljárása, melynek során látszólag megvallják bűneiket, valójában azonban ragaszkodnak tévedhetetlenségükhöz.

A római katolikus politikai tanok „fejlődése”

Idézzünk néhány sort John Courtney Murray megjegyzéseiből, ami Róma politikai tanainak a Deklaráció a vallásszabadságról című dokumentumban látható fejlődéséről szól!

Ez természetesen az egész Zsinat egyik legvitatottabb irata volt. Főként azért, mert különösen nagy hangsúllyal hozza elő azt a kérdést, ami ott rejlett az összes zsinati vita felszíne alatt – a tanfejlődés kérdését. A Deklaráció sok ellenzője számára nem a vallásszabadság, hanem a fejlődés kérdése jelentette az igazán kényes pontot. A Syllabus Errorum (1864) és a Deklaráció a vallásszabadságról (1965) közötti fejlődési folyamat még mindig a teológusok magyarázatára vár. A zsinat azonban formálisan jóváhagyta magát a fejlődést, ez pedig sok egyéb területen is kiemelkedő fontosságú tanbeli esemény volt a teológiai gondolkodás számára (673.o.).

Mindenekelőtt meg kell jegyeznünk, hogy a II. Vatikáni Zsinat 16 dokumentumával együtt arra szolgált, hogy a Római Katolikus Egyházban előmozdítsa az aggiornamento, azaz a megújulás ügyét. Másodszor, Róma teológiájából a történelempolitikai nézet volt a legkevésbé szinkronban a modern, demokratikus, liberális világgal, ezért annak „megújítására” volt a legnagyobb szükség. Így a Deklaráció a vallásszabadságról „természetesen az egész Zsinat egyik legvitatottabb irata volt” (673.o., kiemelés tőlem). Murray szerint „az egész vita átfogó, szabad és élénk volt, sokszor pedig zavaros és érzelmi” (672.o.). Harmadszor pedig, a vita nem annyira arról szólt, hogy az embereknek joguk van-e a vallásszabadsághoz (bár ennek foka és mikéntje tekintetében voltak nézetkülönbségek), hanem arról, hogy ezt hogyan lehet összeegyeztetni a korábbi római katolikus tanítással és gyakorlattal. Negyedszer, a zsinat úgy döntött, hogy a legjobb mód, ha a tanfejlődésnek tudják be a változásokat. A Deklaráció a vallásszabadságról „ki akarja bontakoztatni az újabbkori pápák tanítását” a vallásszabadságról (1.), de bölcsen nem említi a korábbi pápák (ellentétes) tanítását, sem a hagyományos római katolikus álláspontot. Ötödször, a probléma az, hogy senki nem tud magyarázatot adni arra, hogy a II. Vatikáni Zsinat „új dolgai” hogyan állnak összhangban a régiekkel (1.), például az, hogy Róma szembenállása a demokráciával, az egyház és az állam szétválasztásával és a vallásszabadsággal stb. hogyan alakult át (vagy bontakozott ki) úgy, hogy most ezekkel ellentétes dolgokat tanítanak! Murray elragadóan fogalmaz: „A Syllabus Errorum (1864) és a Deklaráció a vallásszabadságról (1965) közötti fejlődési folyamat még mindig a teológusok magyarázatára vár” (673.o, kiemelés tőlem). Nagy fába vágták a fejszéjüket!

Következzék IX. Pius pápa néhány szava a Syllabus Errorum alapvetéseiből: El kell vetni a következő tanításokat: 15. Minden embernek szabadságában áll azon vallást követni s vallani, amelyet értelmének világossága által vezettetve igaznak tart. 23. A római pápák és az egyetemes zsinatok hatalmuk határait átlépték, államvezetők jogait bitorolták, és a hit és erkölcs dolgainak a lényegi értelmezésében is tévedtek. 24. Az Egyháznak se a képessége nincs meg a politikai hatalom alkalmazásához, se nem rendelkezik semmilyen evilági közvetlen vagy közvetett hivatali hatalommal. 34. Az a tanítás, mely a római pápát egy szabad és hatalmát az egész Egyházban gyakorló állami vezetőhöz hasonlítja, olyan tanítás, amely a középkorban uralkodott. 54. A királyok és az államok fejei nemcsak ki vannak véve az Egyház bíráskodása alól, hanem a joggyakorlat kérdéseinek eldöntésében felette állnak az Egyháznak. 55. Az Egyházat az államtól és az államot az egyháztól szét kell választani. 77. A mi korunkban többé nem helyes a katolikus vallást úgy tekinteni, mint egyedüli államvallást, kirekesztve minden más vallásgyakorlatot. 80. A római pápának a haladással, a liberalizmussal és a modern civilizációval ki lehet és ki kell békülnie, és egyesülnie kell velük.^vii

Azt a kérdést is fel kell tennünk: mi köze van a II. Vatikáni Zsinat Deklaráció a Vallásszabadságról (1965) című dokumentum és VIII. Bonifác Unam Sanctam (1302) című bulla politikai elméleteinek. Milyen egyezség, egyetértés, közösség van a kettő között? Úgy látszik, Bonifác „két kardja” közül az egyik (az evilági) hüvelyébe került. Úgy tűnik, félretették a hármas tiarát, amiben Bonifác nagyon fontos előrelépést látott. Bonifác „bibliai exegézisét” és érveit „megújították”, mégpedig úgy, hogy most lényegében a fejük tetején állnak.

Itt ez a sok változás, és Róma mégis azzal dicsekszik, hogy változhatatlan (semper eadem)! Itt ez a sok „megújulás” (vagy „reform”), miközben Róma saját meghatározása szerint nem reformálható!^viii Azt, hogy Róma a politikai tanításaiban (és egyéb dogmák területén) meglévő ellentmondásai dacára hogyan tarthatja fent tévedhetetlenségét, egy kánonjogásznak kellene bebizonyítania!^ix

Mindez azonban nem vet véget Róma politikai hatalmának és vágyainak. Minderről sokkal többet el lehetne mondani. Machiavelli, az egyik legravaszabb olasz politikus a leginkább ellenálló olasz vallási (és politikai) intézmény, a Római Katolikus Egyház de facto (bár nem de jure) védőszentje.

Ha többet szeretne olvasni magyarul, kattintson ide.

ⁱ A Deklaráció magyar szövegét a http://www.katolikus.hu/zsinat/zs_13.html oldalról idézzük, a zárójelben lévő sorszámok az itteni bekezdéseket jelzik. Utolsó elérés: 2016. okt. 18.

ⁱⁱ Idézi Walter M. Abbot (ált. szerk.), The Documents of Vatican II (A II. Vatikáni Zsinat dokumentumai; USA: The America Press, 1966), p. 674. A zárójelben lévő oldalszámok erre a könyvre vonatkoznak.

ⁱⁱⁱ A római katolikus szerzők „Egyház” alatt a Római Katolikus Egyházat, „katolikus” alatt a római katolikusokat értik.

^iv Az amerikai Római Katolikus Egyház általánosságban és John Courtney Murray (1904-1967) különösen hűséges szószólói voltak annak, hogy liberalizálják Róma politikai hozzáállását. Az is jelentőségteljes, hogy John Courtney Murray a jezsuitákhoz tartozott, ami valószínűleg a leginkább baloldali római katolikus rend.

^v Ld. pl. a Vatikán és Olaszország közötti alig száz éves Lateráni egyezményt és konkordátumot (1929), ahol Benito Mussolini volt az olasz király teljhatalmú képviselője, és a Vatikán és Spanyolország közötti konkordátumot (1953), Albert Lévitt: Vaticanism (Vatikánizmus), 2. és 3. függelék: The Political Principles of the Roman Catholic Church (A Római Katolikus Egyház politikai alapelvei; New York: Vantage Press, 1960), 116-141, 142-155.o. Az Olaszországgal kötött szerződés első cikkelyében ez áll: „Olaszország elismeri és megerősíti…, hogy a Római Katolikus Apostoli vallás az Állam egyetlen vallása (117.o.). A spanyol konkordátum 1. cikkelye ezt mondja: „A katolikus, apostoli és római vallás marad a spanyol nép egyetlen vallása, és az isteni és kánoni törvényeknek megfelelő jogokat és kiváltságokat fogja továbbra is élvezni.” A 2. cikkely így kezdődik: „A spanyol állam tökéletes társadalomnak ismeri el a Katolikus Egyházat…” (143.o.). A konkordátum két későbbi cikkelyében Spanyolország megígéri: „Az állam gondoskodik arról, hogy a közvéleményt formáló intézmények és szolgáltatások, különösen a rádió- és televízióműsorok megfelelő helyet biztosítanak a papok és hívők számára a vallási igazságok bemutatására és védelmére, az illetékes egyházi hatóság beleegyezésével (152-153.o.), és „Az állam lehetőség szerint törekszik arra, hogy anyagilag támogassa a vallási rendek és gyülekezetek képzési intézményeit, különös tekintettel a missziói beállítottságúakra” (153.o.). A Római Egyház számára a Lateráni egyezmény által megadott kiváltságok közül néhány: „Olaszországban minden bíboros a vér szerinti hercegeknek megfelelő tisztességben részesül” (123.o.). „Azok, akik [római katolikus] egyházi és vallási gyakorlatokat [illetéktelenül] végeznek, törvénytelenek, és a katonai fegyelem megsértése esetén alkalmazott büntetéseket és bírságokat kell alkalmazni velük szemben” (137.o.). „A keresztény tanításban a katolikus hagyomány által elfogadott forma szerint való nevelésre Olaszország úgy tekint, mint a köznevelés alapjára és koronájára. Ezért beleegyezik abba, hogy az elemi népiskolák vallási oktatását a felsőbb iskolákban is folytassák a Vatikán és az Állam által meghatározandó program szerint” (139-140.o.).

^vi A II. Vatikáni Zsinat Deklaráció az Egyház és a nem keresztény vallások kapcsolatáról (1965) című dokumentumában az inkvizíció egyháza kijelenti, hogy „az emberek ellen minden üldözést elítél” (666.o.).

^vii Az angol szöveg forrása: John W. Robbins, Ecclesiastical Megalomania: The Economic and Political Thought of the Roman Catholic Church (USA: The Trinity Foundation, 1999), pp. 143-144. A magyar szöveg forrása: https://apologetica-hitvedelem.blogspot.hu/2013/09/arral-szemben-minden-aron.html (utolsó elérés: 2016. okt. 18.)

^viii Robert Zins ezt írja: „A római katolikus vallás sok szempontból rejtély, és köpönyegforgatása teljesen dühítő. Az egyik oldalon ott áll egy már-már radikális ragaszkodás az »Anyaszentegyház« változhatatlan tanaihoz. A másik oldalon azonban kiáltó ellentét és gyors elfordulás van a korábbi évektől.” Zins a továbbiakban kimutatja „Róma változhatatlan tanainak” ellentétét „Róma hajlamával arra nézve, hogy bővítse és érlelje tanait”, azaz „megtagadja a régit az újért” (Romanism: The Relentless Roman Catholic Assault on the Gospel of Jesus Christ! [USA: White Horse Publications, 1994], 197.o; Római katolicizmus: A könyörtelen római katolikus támadás Jézus Krisztus evangéliuma ellen. Kiemelés a szerzőtől.)

^ix A Római Katolikus Egyház, melynek feje a pápa, tévedhetetlennek állítja magát a „hittel és erkölccsel kapcsolatos” tanításaiban. Albert Lévitt azért panaszkodik, hogy a gyakorlatban nehézségek merülnek fel Róma tévedhetetlen állításainak azonosításával kapcsolatban, mivel a Vatikán (szándékosan?) nem határozza meg és nem írja körül azokat: „A római katolikus írásokban nem tudtam fellelni a »hit és erkölcs« teljes, vagy akárcsak részleges meghatározását. Ez a kifejezés általában akkor jelenik meg, amikor a »pápa tévedhetetlenségéről« beszélnek. Állandóan hangoztatják, hogy a pápa csak akkor »tévedhetetlen«, ha ex cathedra beszél »hitről és erkölcsről«, de az, hogy mely kijelentések »tévedhetetlenek«, nem határolják körbe és nem határozzák meg (Vaticanism, 46.o.). „Mely pápai kijelentéseket nevezhetünk ex cathedrának?” G.C. Berkouwer ezt „nehezen megválaszolható kérdésnek” nevezi. Megdöbbentő, hogy rögtön VIII. Bonifác Unam Sanctam (1302) című bullájára hivatkozik, ami különösen fontos példa. Az 1950-es években Berkouwer leírhatta ezt: „Sok neves [római katolikus] teológus nem fogadja el azt a tanítást [az Unam Sanctam és más pápai nyilatkozatok tanítását], hogy az evilági és a lelki kard a [római] egyház kezében van.” Berkouwer azt is hozzáteszi, hogy „[Vezető római katolikusok] nyilvánosan kijelentették: »Ez a tanítás nem helyes, és jelenleg senki nem fogadja el«” (Recent Developments in Roman Catholic Thought [A római katolikus gondolkozás jelenkori fejlődése; Grand Rapids: Eerdmans, 1958], 13-14.o.).