Covenant Protestant Reformed Church
Bookmark and Share

Idézetek a különös kegyelemről

 

Augustinus (354-430):

[1] „Azonban azt mindenki tudja, hogy igaz kegyesség, vagyis az igaz Isten igaz tisztelete nélkül senkinek sincs igazi erénye, és nem is igazi erény már akkor, midőn az emberi dicsőség szolgálatában áll az. […] Az ilyen emberek e földi életben megnyilvánuló minden erényüket egyedül Isten kegyelmének tulajdonítják, aki mindezeket azoknak adta, akik vágyódtak utána, hittek benne, kértek Tőle, de egyszersmind azt is belátják, hogy milyen sok hiányzik még belőlük a tökéletes igazságig, ami megvan a szent angyalok ama seregében, amelyiknek tagjaivá törekszenek válni.” (Az Isten városáról. Ötödik könyv XIX. fejezet, Budapest, Kairosz kiadó, 2005. 368-369.)

[2] „Még ha úgy tűnik is, hogy a lélek dicséretes módon parancsol a testnek és az ész a szenvedélyeknek, ha ez a lélek és ész nem Istennek szolgál, úgy, ahogy Isten a maga szolgálatáról rendelkezett, akkor a lélek és az ész semmiképp nem helyesen parancsol a testnek, illetve a szenvedélyeknek. Miféle ura lehet ugyanis a testnek és a szenvedélyeknek az az értelmes lélek, amely nem ismeri Istent, és nincs az Ő hatalma alá vetve, hanem a legádázabb megrontó démonoknak van kitéve? Az ilyen erények tehát, amelyeket az állam magáénak mondhat, amelyek révén az ember parancsol a testnek és a szenvedélyeknek, bárminek az elérésére vagy megtartására irányulnak is, ha ez nem Isten, akkor inkább lehet őket hibáknak nevezni, mint erényeknek. Jóllehet némelyek igaznak és tiszteletreméltónak tartják a pogányok erényeit, ám mivel ezek önmagukra irányulnak, önmagukért, s nem másvalamiért törekszenek rájuk az emberek, még mindig felfuvalkodottak és gőgösek, vagyis nem erényeknek, hanem hibáknak kell ítélnünk őket. Ugyanis amint az, ami a testnek életet ad, nem a testtől való, hanem felette áll a testnek, úgy nem az embertől való, hanem felette áll az embernek az, ami az ember életét boldoggá teszi, és nemcsak az emberét, hanem mindenfajta égi hatalomét és erőét is.” (Az Isten városáról. Tizenkilencedik könyv XXV. fejezet, Budapest, Kairosz kiadó, 2009. 265-266.)

[3] „Isten nem kezd senkit időben szeretni, olyan új szeretettel, amely azelőtt nem volt meg benne. Nála ugyanis a múlt nem távozik el, és a jövő is jelen van. Így már a világ teremtése előtt szerette összes szentjét, és előre rendelte őket. De amikor ezek megtérnek és rátalálnak, arról azt mondjuk, hogy kezdi szeretni őket. Úgy fejezzük ki magunkat, hogy az emberi képesség megértse, amit mondunk. Hasonlóképpen, amikor arról van szó, hogy a rosszakra haragszik, a jókat szereti, ezek változnak, nem Ő, mint ahogy a fény a gyenge szemnek ártalmas, és az egészségesnek kellemes. A szemben van a változás, nem a fényben.” (A Szentháromságról. V. könyv 16. fejezet. Budapest, Szent István Társulat, 1985. 198.)

Kálvin János (1509-1564):

[1] „Ezért némelyeket, bármennyire is titkolják tisztátalanságukat, csak a szégyenérzet, vagy a törvénytől való félelem tart vissza attól, hogy mindenféle förtelembe rohanjanak. Mások, akik úgy gondolják, hogy a tisztességes életvitel hasznos, igyekeznek is rá. Megint mások pedig azért emelkednek a közrendűek fölé, hogy hatalmukkal másokat is kötelességeikre késztessenek. Ily módon Isten gondviselésével féken tartja ugyan a megromlott természetet, hogy ne törjön ki cselekedetekben, de belsőleg nem tisztítja meg.” (Institutio 2.3.3)

[2] „Az Istenfélő embereknek az alábbi utat kell követniük, ha nem akarnak ebbe a csapdába esni. Először is, ne kérjék, vagy reméljék, vagy gondolják, hogy máshonnan is jólétet nyerhetnek, mint Isten áldásából. Ezért teljes bizalommal hagyatkozzanak és támaszkodjanak reá. Mert bár a test látszólag bőségesen elegendő önmagának, amikor a maga erejéből iparkodik rangra-tisztre és vagyonra, vagy amikor a maga törekvésére támaszkodik, vagy amikor mások kedvezését élvezi, mégis egészen bizonyos, hogy mindezek semmit sem érnek. Tehetségünk és munkánk révén sem juthatunk előbbre, ha nem Isten vezérli mindkettőt sikerre. Sőt, ellenkezőleg, egyedül csak Isten áldása tud áthatolni minden akadályon, hogy sikeressé és szerencséssé tegye számunkra mindennek a kimenetelét. Másodszor, bár áldás nélkül is szerezhetünk magunknak némi dicsőséget és gazdagságot (nap mint nap látjuk, mekkora tiszteletet és gazdagságot halmoznak fel a hitetlenek), de azok, akikre Isten átka nehezedik, még csak bele sem kóstolhatnak a boldogságba, mert áldása nélkül semmire sem jutunk, sőt minden a kárunkra fordul vissza. Pedig ki kíván olyat, ami az embereket még nagyobb nyomorúságba süllyeszti?” (Institutio 3.7.8)

[3] „Nem kevésbé igaz az, amit Augustinus ír: „akik távol vannak az egy Isten igaz vallásától, bármilyen hírnevet szerezzenek is maguknak erényeikkel, nemhogy jutalmat, hanem egyenesen büntetést érdemelnek; mert Isten tiszta javait szívük tisztátalanságával megfertőzik”. Noha az igazság, az önmegtartóztatás, a barátság, a mértékletesség, a bátorság, a megfontoltság Isten eszközei az emberi társadalom megtartására, az emberek mégis rosszul végzik Isten jó dolgait, mert nem őszintén igyekeznek a jóra, és csak versengésből, vagy önszeretetből, vagy szívük másféle helytelen indulatából tartóztatják meg magukat a gonosz cselekedetektől. Mivel tehát tisztátalan volt a szívük, cselekedeteik már a keletkezésük pillanatától romlottak voltak, s ezért ezeket éppúgy nem lehet az erények közé számítani, mint azokat a bűnöket, amelyek hasonlóak lévén az erényekhez, meg szokták téveszteni az embereket. Egyszóval tehát, ha mindig eszünkben tartjuk azt, hogy a helyes cél Istennek szolgálni, méltán veszíti el az igaz nevet az, ami másvalamire törekszik. Miután ugyanis elvétették a célt, amelyet Isten bölcsessége kijelölt, lehet, hogy külsőleg jónak látszik, amit kötelességből tettek, de célja gonosz volt, ezért bűn. Végül Augustinus megállapítja, hogy a Fabriciusok, Scipiók és Catók jeles cselekedeteik ellenére is vétkeztek, mert a hit fényét nélkülözve nem arra a célra irányították cselekvésüket, amelyre kellett volna. Nem volt tehát bennük valódi igazság; szolgálatukat ugyanis nem az elvégzett munka, hanem a cél szerint kell értékelni.” (Institutio 3.14.3)

[4] „Az emberiség nagyobbik része rendszerint kiszokta nevetni a szentek viselkedését puszta egyszerűségként, s a munkálkodásukat teljesen kárba veszett dolognak tartják. Ezért volt szükséges megerősíteni az igazakat a szentség útján annak megfontolásával, hogy milyen nyomorult állapotban van mindenki Isten áldása nélkül, valamint hogy Isten senki máshoz nem kegyes, csak akik buzgón odaszánják magukat az Isteni igazság tanulmányozására. Sőt, mivel a romlás mindig is oly mértékben volt jelen a világban, hogy az emberek életének általános jellemzője nem más, mint a folyamatos eltávolodás Isten törvényétől, a zsoltáros, mielőtt kijelentené az Isteni törvénytanulmányozóinak áldottságát, először inti őket, hogy óvakodjanak, nehogy félrevigye őket a tömegek Istentelensége. A gonoszokkal szembeni viszolygásának kijelentésével kezdve arra tanít minket, mennyire lehetetlen bárki számára, hogy elméjét az Isten törvényei felettielmélkedésre adja, amíg először el nem különítette magát az őt körülvevő Istentelenek társaságától. Bizonyosan szükséges intés ez, mert látjuk, mennyire gondatlanul vetik bele magukat az emberek a Sátán csapdáiba, s viszonylag mily kevesen vannak azok, akik megóvják magukat a bűn csábításával szemben. S hogy teljesen tájékozottak legyünk a ránk leselkedő veszélyről, meg kell arról emlékeznünk, hogy a világ telve van halálos romlással, s a helyes életmód felé vezető első lépés az Istentelenek társaságának megtagadása, mert ellenkező esetben az bizonyosan megfertőz bennünket a mocskával. Mivel a próféta elsősorban azt parancsolja meg az Istenfélőknek, hogy óvakodjanak a gonosz kísértésektől, mi is ugyanezt a sorrendet fogjuk követni. Kijelentését, miszerint áldottak azok, akik nincsenek közösségben, az emberiség közvéleménye úgyszólván soha el nem ismeri, mert miközben természeténél fogva minden ember vágyik boldogságra, és keresi azt, látjuk, milyen mélyen képesek a bűneikbe merülni. Igen, azok számítanak boldogoknak, akik a legmesszebbre távolodtak el az igazságtól a vágyaikat kielégítendő, mivel megszerzik, amire a szívük vágyik. A próféta viszont, épp ellenkezőleg, itt azt tanítja, hogy egyetlenembert sem lehet megfelelően az Istenfélelemre és Isten szolgálatára, valamint az Ő törvényének tanulmányozására buzdítani, amíg nincs szilárdan meggyőződve arról, hogy az Istentelenek nyomorultak, azok pedig, akik nem húzódnak vissza a társaságuktól, ugyanabban a végromlásban fognak osztozni velük együtt. Mivel azonban nem könnyű dolog úgy elkerülni az Istenteleneket, akikkel keveredünk ebben a világban, hogy teljességgel eltávolítsuk őket magunktól, a zsoltáros, hogy nagyobb hangsúlyt adjon a buzdításának, a kifejezések sokaságát használja. Először is megtiltja, hogy az ő tanácsukon járjunk, másodszor, hogy megálljunk útjukon, végül pedig hogy a székükben üljünk. Az egész summája ez: Isten szolgáinak mindenerejükkel arra kell törekedniük, hogy visszaborzadjanak az Istentelen emberek életétől. Mivel azonban a Sátán fortélya, hogy csalásait nagyon ravasz módon megkedveltesse, a próféta, nehogy bárki is öntudatlanul becsapódjon, megmutatja: az emberek rendszerint apránként fordulnak le a helyes útról. Az első lépésnél még nem jutnak olyan messzire, hogy büszkén megvetnék Istent, de ha egyszer elkezdik meghallgatni a gonosz tanácsot, a Sátán lépésről-lépésre vezeti őket egyre messzebbre…” (Kommentár a Zsoltárok könyvéhez, Zsolt 1:1-2)

[5] „Ő ugyanis nyilvánvalóan nem gondolt többre, mint arra, hogy Isten gyermekei folyamatosan virágzanak, s mindig öntözi őket az Isteni kegyelem titkos befolyása, így bármi is történik velük, az csak az üdvösségüket mozdítja előre. Az Istenteleneket viszont elragadja a hirtelen támadt vihar, vagy felemészti a perzselő hőség.” (Kommentár a Zsoltárok könyvéhez, Zsolt 1:3)

[6] „Az igevers jelentése tehát az, hogy noha az Istentelenek most bővelkedésben élnek, idővel mégis olyanok lesznek, mint a pelyva, mert mikor az Úr gyengíti le őket, akkor ide-oda csapódnak majd a haragja szelétől. Emellett ezzel a beszédformával arra tanít minket a Szentlélek, hogy a hit szemeivel nézzük azt, ami másként lehetetlennek tűnik, mert jóllehet az Istentelen ember magasra emelkedik, s látszólag nagy nyereségre tesz szert, biztosak lehetünk abban, hogy végül mint a pelyva, vagy a hulladék szóródik széjjel, valahányszor csak Isten ledönti őt magasztos helyzetéből ajkának leheletével.” (Kommentár a Zsoltárok könyvéhez, Zsolt 1:4)

[7] „Látjuk, miképpen hirdeti ki az Istenteleneket a zsoltáros nyomorultaknak, mert a boldogság a jó lelkiismeret belső áldása. Nem tagadja, hogy mielőtt ítéletre kerülnek, mindendolguk jól megy. Tagadja azonban, hogy boldogok lennének, amíg nem rendelkeznek a jellemlényegi és szilárd épségével, ami megtart. Az igazak valódi épsége ugyanis akkor mutatkozik meg, mikor végül a megpróbáltatások jönnek. …Sőt, mivel a dolgokat itt látszólag a véletlen mozgatja, s nem könnyű nekünk az eluralkodott zűrzavarban elismerni a zsoltáros által kimondott igazságot, ezért tárja elénk megfontolásra azt a nagy igazságot, hogy Isten a világ Bírája. Ezt elfogadva nem lehet másként, mint hogy a jóknak és igazaknak jó dolguk legyen, míg az Istentelenek feje felett a legszörnyűbb pusztulás lebegjen. A külsőségek alapján Isten szolgái semmiféle előnyhöz sem juthatnak igaz mivoltukból, mivel azonban Isten sajátos hivatala az ő védelmük, és a gondoskodás a biztonságukról, nekik boldogoknak kell lenniük az Ő védelme alatt. S ebből mi is következtethetünk arra, hogy mivel Ő a gonoszság bizonyos megbosszulója, így egy ideig tűnhet olybá: nem figyel az Istentelenekre, végül mégis pusztulással látogatja meg őket. Ahelyett tehát, hogy engednénk magunkat megtéveszteni a képzelt boldogság által, a megpróbáltatások körülményei közepette mindig Isten gondviselésére vessük szemünket, Akire tartozik e világ dolgainak intézése, s rendteremtés a zűrzavarból.” (Kommentár a Zsoltárok könyvéhez, Zsolt 1:5-6)

[8] „Ugyanezen a módon bátorít a gonoszok bővelkedése a bűn elkövetésére. Mi ugyanis készek vagyunk azt képzelni, hogy miután Isten oly sok jó dolgot biztosít a számukra ebben az életben, ezért elfogadja és kegyeli őket.” (Kommentár a Zsoltárok könyvéhez, Zsolt 73:3)

[9] „Ha viszont nem látunk semmiféle büntetést kiszabatni rájuk ebben a világban, nehogy arra gondoljunk, hogy büntetlenül megússzák, vagy, hogy ők az Isteni kegyesség és jóváhagyás tárgyát képezik, hanem inkább függesszük fel a megítélésünket, mivel a vég, vagy az utolsó nap még nem jött el. Röviden, ha Isten munkájának fontolóra vételére adjuk a fejünket, akkor származik abból hasznunk, ha először arra kérjük Őt: nyissa meg a szemeinket (mert azok a valóban bolondok, akik önmagukban tisztánlátók és tisztán ítélők), másodszor pedig megadjuk a kellő tiszteletet az Igéjének is, elismervén azt a tekintélyt, ami kijár neki.” (Kommentár a Zsoltárok könyvéhez, Zsolt 73:16-17)

[10] „Itt azt is észre kell venni, hogy akár a lélek, akár a test áldásai csakis Krisztus királyságában találhatók meg, azaz az egyházban, amelyen kívül nincs más, csak átok. Ebből következik, hogy akik nem osztoznak Isten országában, azok nyomorultak és boldogtalanok, s bármennyire frissnek és elevennek látszanak is, Isten szemében mindazonáltal csak rothadt és bűzlő testek.” (Kommentár Ézsaiás könyvéhez, Ésa 65:20)

[11] „Add meg, mindenható Isten, bár állandóan ide-oda hányattatunk a különféle próbákban és a Sátán sem szűnik meg a hitünket rengetni – ó add meg, hogy mégis szilárdan megállhassunk arra az ígéretre támaszkodva, amit egykor adtál nekünk, s amit egyszülött Fiadon keresztül is megerősítettél, miszerint mindig jóindulatú és békülékeny leszel velünk. Ezért soha ne essünk kétségbe a legnagyobb bajainkban sem, hanem a Te jóságodra támaszkodva Hozzád irányítsuk a nyögéseinket, míg eljön a szabadulásunk beérett ideje. S ne irigyeljük addig sem az ellenségeink mulandó boldogságát, hanem várakozzunk türelemmel, míg ki nem mutatod: az a fő vágyad, hogy kegyes legyél velünk, s minden jó dolog, amit az Istentelenek kapnak, miközben provokálnak és szítják a haragodat, átkozott, s míg végül Krisztus meg nem jeleníti nekünk a te egyházad valódi boldogságát és dicsőségét, mikor majd megjelenik az utolsó napon az üdvösségünkre. Ámen.” (Kommentár Zakariás könyvéhez, ima a Zak 1:16-17 magyarázata után)

[12] „Add meg mindenható Isten, mivel nem tudjuk máshol keresni sem a mulandó, sem az örök boldogságot, mint egyedül Krisztuson keresztül, s mivel Te állítottad Őt elénk, mint az összes áldás egyedüli igaz forrását, ó add meg, hogy megelégedvén a Rajta keresztül nekünk kínált kegyességgel, tanuljuk meg megtagadni az egész világot, s így küzdjünk minden hitetlenség ellen. Ne kételkedjünk abban, hogy Te mindig kedves és kegyelmes Atyánk leszel, s teljes mértékben ellátsz mindennel, ami a létfenntartásunkhoz szükséges. Egyidejűleg hadd éljünk mértékletesen és józanul, s ne legyünk a földi dolgok hatalmában, hanem felemelt szívvel vágyakozzunk arra a mennyei boldogságra, melyre hívogatsz minket, s amely felé vezetsz is a földi segítségekkel, hogy valóságosan egyesülve a Főnkkel végül elérjük azt a dicsőséget, amit az Ő vére szerzett meg a számunkra. Ámen.” (Kommentár Zakariás könyvéhez, ima a Zak 9:17 magyarázata után)

[13] „Ez a tanítás nagyon hasznos, mert először is arra következtethetünk belőle, hogy sokan nemcsak a világból kárhoznak el, de az egyház kebléről is. Mikor ugyanis háromszázan fogják megvallani az Úr nevét, csak száz marad meg, mondja Zakariás. Mindig van a nép között rengeteg képmutató, sőt, a gabona is rengeteg pelyva és szemét között rejtőzik. Ezért kell pusztulásra és örök halálra adni többeket, mint amennyien üdvözülnek majd. Ne irigyeljük hát az Istenteleneket, még ha a bővelkedésük zavar és elszomorít is minket (Zsolt 37:2). Boldogoknak gondoljuk őket, mert miközben az Úr óvja és támogatja őket, ők gúnyolódnak rajtunk és tapsolják a nyomorúságainkat. De ezzel a körülménnyel a Szentlélek arra int minket, hogy türelemmel viseljük a megpróbáltatásainkat, mert jóllehet az Istentelenek boldogsága egy időre tüske lehet a szemünkben, Isten mégis kijelenti: híznak ugyan, de azonnal le lesznek vágva, amint sok kövérséget szednek össze. Ez az első dolog.” (Kommentár Zakariás könyvéhez, Zak 13:9)

[14] „A leírás korábbi részében az ember egész természetét elítélte, mint ami nem terem mást, csak gonosz és érdemtelen gyümölcsöket. Most arról tájékoztat minket, hogy minden erény, minden helyes és jól szabályozott érzelem a Lélektől, azaz Isten kegyelméből, valamint attól a megújult természettől származik, amit Krisztustól kapunk. Mintha azt mondta volna: „Semmi más nem származik az embertől, csak ami gonosz, és semmi más nem származik a Szentlélektől, csak ami jó”. Gyakorta látunk újjá nem született emberekben figyelemre méltó példáit a kedvességnek, a becsületességnek, a mértékletességnek és a nagylelkűségnek, de bizonyos, hogy ezek csupán tetszetős álöltözékek voltak. Curius és Fabrieius a bátorságukról voltak híresek, Cato a mértékletességéről, Scipio a kedvességéről és a nagylelkűségéről, Fabius a türelméről, de ez csak az emberek szemében volt így, s csak a polgári társadalom tagjaiként voltak így megkülönböztetve. Isten szemében semmi sem tiszta, csak az, ami minden tisztaság forrásából származik.” (Kommentár Pál apostolnak a galáciabeliekhez írott leveléhez, Gal 5:22)

[15] „S bár kezét mind az övéire, mind az idegenek ellen kinyújtja, hiszen látjuk, hogy azok is és ezek is egyaránt ki vannak téve a szerencsétlenségnek, ám ha összehasonlítjuk őket, úgy tűnik, hogy a gonoszakat voltaképpen inkább kíméli, míg a választottakkal szemben szigorú. Ebből fakad a hívők panaszkodása (Jób 21:7-13), hogy a gonoszok életüket folytonos gyönyörűségek között töltik, bor és citeraszó mellett mulatnak, s végül egy pillanat alatt fájdalom nélkül szálnak a sírba; hogy kövérség borítja szemüket, mert a nyomorúságoktól mentesülve gondtalanul és kellemesen, másokat megvetve élvezik a boldog életet, olyannyira, hogy nem haboznak az ég ellen kevélykedni. Egyszóval, Isten úgy rendezi el ítéleteit ebben a világban, hogy a gonoszakat levágásuk napjáig hizlalja, tehát sok gazságukat elnézi, mintha szemet hunyna felettük. Eközben gyermekeit, akiknek gondját viseli, mihelyt elesnek, feddésével jó útra téríti.” (A katolikus levelek magyarázata, I Pét 4:17)

39 Hitcikkely (1562, 1571): „A cselekedetek, Krisztus kegyelme és az Ő Lelkének inspirációja nélkül, nem kedvesek Istennek, mivelhogy nem a Jézus Krisztusba vetett hitből fakadnak; és nem is viszi közelebb az embereket a kegyelem elfogadásához, vagy – ahogyan a skolasztikusok mondják – az egyetértő kegyelem kiérdemléséhez; annál is inkább, mert nem lehet Isten akaratának és parancsának eleget tenni, kétségtelenül a bűnös természetből adódóan.” (XIII. cikk)

Ezek az idézetek az általános kegyelem vitájának különböző aspektusaira vonatkoznak, és nem céljuk azt a benyomást kelteni, hogy mindezek a szerzők soha nem tettek hibás kijelentéseket a témáról vagy, hogy minden írásuk mindig teljes összhangban volt saját magukkal ebben a kérdésben.

----------------------------------------------- 

Lehetséges, hogy a jövőben kiegészítésre kerül ez az oldal további idézetekkel. További idézeteket a témában angol nyelven itt találhat.

Ha többet szeretne olvasni magyarul, kattintson ide.